Hogyan fogtál neki ennek a munkának?
Szerintem a mi szakmánk a legjobb a világon, mert tulajdonképpen nem kell mást csinálni, csak kíváncsinak lenni, és a kíváncsiságunkat követni. Egyszerűen érdekelt azoknak a családoknak az élethelyzete, akik gyermeket fogadnak vagy fogadtak örökbe. Az egész úgy indult, hogy örökbefogadó családokról készítettem egy sorozatot a Vendég a háznál című műsor számára. Az volt a célom, hogy különböző élethelyzetben lévő családokat tudjak bemutatni. Volt olyan, aki örökbe fogadott gyermeket, aztán megszületett a vér szerinti gyermekük, pedig korábban azt gondolták, hogy esetükben ez nem lehetséges. Volt olyan, akinek volt vér szerinti gyermeke, kettő is, és utána fogadott örökbe egy harmadik gyermeket. De olyan családdal is találkoztam, amelyik testvéreket fogadott örökbe, hármat egymás után, így ők mind ugyanattól az anyától és ugyanattól az apától valók voltak. Végig ott motoszkált bennem, hogy a másik oldalt is szeretném megszólaltatni, mert nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi játszódik le egy olyan anyának, apának vagy párnak a lelkében, akik úgy döntenek, hogy örökbe adják a gyermeküket.

A legjárhatóbb útnak azt gondoltam, ha keresek egy alapítványt, amelyik segíteni tud. Így találtam rá a Várva Várt Alapítványra. Ők kapcsolatban állnak a családokkal. Már a várandósság idején igyekeznek támogatást nyújtani lelkileg, segíteni az ügyintézés folyamatát azon anyák számára, akik úgy döntenek, hogy megszülik a gyermeküket, azonban mások gondjaira bízzák. Pálinkás Éva, az alapítvány titkára előzetesen beszélt a szóba jöhető édesanyákkal, és aztán összekötött bennünket. Így kaptam végül egy-két kontaktot.

Az az anya, aki a riportban szerepel, nem az első vállalkozó volt. Előtte volt már olyan, akivel megbeszéltük a találkozót, de az utolsó pillanatban visszalépett. Ilyenkor nyilván nem lehet erőltetni a beszélgetést. Ha nem akar megszólalni, mert például változott a helyzete, vagy ez számára nem lenne komfortos, akkor nem készül interjú. Így ezzel az anyával is, akivel végül sikerült interjúznom, az utolsó pillanatig bizonytalanságban voltam. Elutaztam, ott álltam a megbeszélt helyen, és vártam, hogy megjelenik-e. Egy nagyon fiatal, ugyanakkor rendkívül érett gondolkodású hölggyel találkoztam.

Miért ennyire nehéz megszólaltatni az örökbeadókat?
Sosem mondják el, hogy aki nem beszél, az miért nem beszél. El tudom képzelni, hogy van, akiben szégyenérzet van, van, aki ezt az egész történetet le akarja zárni magában, és nem is akar már gondolni rá vagy tudni róla. Ismerek olyan párt, olyan anyát, aki nem is tartja számon azt a gyermekét, akit örökbe adtak. Azt mondják, hogy nekik három gyermekük van, pedig valójában négy.

Nyilván az sem mindegy, hogy nyílt örökbefogadásról vagy zárt örökbefogadásról van szó. A nyíltnál ismerik egymást a felek, a zártnál nem. A zártnál a hivatal az, amely ismeri a kontaktokat, és aztán majd ha a gyermek 18 éves lesz, és felmerül az igénye, akkor megismerheti a szülőanyját. Valószínűnek tartom, hogy az, aki a zárt örökbefogadást választotta, ezt a zártságot szeretné is megőrizni, és nem akarja, hogy bármilyen módon az ő neve, hangja nyilvánosságra kerüljön. Az én riportalanyom a saját hangjával szerepel, ő nem kérte, hogy eltorzítsuk azt, azonban a neve nyilvánvalóan nem az ő neve. Szerintem az is benne van, hogy valaki egyszerűen nem akarja a saját életét kiadni, nem akarja, hogy akár az ismerősei ráismerjenek. Szóval nagyon sok minden lehet emögött, és én teljesen megértem ezeket a motivációkat. Miközben ennek a riportnak éppen az a végkicsengése, hogy ezek az anyák nagyon felelős döntést hoztak, az első zsigeri reakciónk sokszor mégis elítélő. Hiszen milyen anya az, aki nem tartja meg a gyerekét... Ítélkezni nagyon könnyű. Valószínűleg sokan félnek a visszajelzésektől – nem alaptalanul.

Nagyon örülök annak, hogy sikerült olyan bizalmat építenem a riportalanyommal, hogy elhiggye, én nem rosszat akarok neki, nem bántani, nem megbélyegezni akarom. Hanem arra vagyok kíváncsi, azt szeretném megérteni és megértetni a hallgatóinkkal is, hogy mik az ő motivációi. Szeretném megláttatni, hogy milyen elképesztő élet és sors van egy ilyen döntés mögött, hátha egy kicsit mindnyájan elgondolkozunk. Ennek a hölgynek a várandósság alatt és még azután is annyi fájdalomban, nyomorúságban, visszautasításban és kitaszítottságban volt része, hogy az bőven elég lehet egy teljes életre is. Örülök annak, hogy talán mindebből felvillan valami, és egy kicsit talán empatikusabbak tudunk lenni, és nem gondolkodás nélkül ítélkezünk. Nem az a kérdés, hogy én ugyanilyen döntést hoznék-e. Az a kérdés, hogy abból az életből, amelyet megismerek, ez a döntés hogyan következik.

Hogyan zajlik egy ilyen interjú? Nyilván ez egy nagyon érzékeny téma. Milyen körülményt tudsz te biztosítani, hogy ő a megfelelően érezze magát, hogy meg tudjon nyílni?
Ő választotta a helyszínt. Abszolút alkalmatlan helyszín volt: egy könyvesbolt kávézója. Kávézóban interjút csinálni, nyitvatartási időben, törzsidőben, az teljesen lehetetlen. De azt mondtam, hogy ezen ne múljon. Akkor kicsit zajos lesz a felvétel. Mivel rádióba készült az interjú, nyilván nem volt mellékes, hogy mi minden és milyen hangerővel zajlik a háttérben. Általában, amikor interjúzni megyek, az első, amit mondok az interjúalanyaimnak, hogy bárhová szívesen elmegyek, csak kérem, hogy ne vendéglátóipari egység legyen. Ebben az esetben azonban fontosabb volt az, hogy számára komfortos legyen a környezet és ez a beszélgetés létre tudjon jönni. Mivel nyilvános helyen találkoztunk, áramlottak és hangot adtak körülöttünk az emberek.

A megelőző telefonbeszélgetésekben, sms-váltásokban igyekeztem egyértelművé tenni, hogy mit szeretnék, miért szeretném. Úgy hiszem, a bizalom már megteremtődött addigra, mire találkoztunk. Azért jött el az interjúra, mert bízott bennem. A helyszínen igazából ennek már csak a megerősítése zajlott. Megköszöntem, hogy eljött, elmondtam, hogy hálás vagyok azért, hogy leülhetünk beszélgetni. Azt is elmondtam, hogy ez egy felvétel, bármikor újrakezdhet egy mondatot, a végleges anyagban pedig semmi olyasmit nem fogok benne hagyni, amire menet közben azt mondja, hogy mégse. Így is történt. És semmit nem vont vissza abból, amit elmondott.

Innentől kezdve ezt a bizalmat tovább építeni vagy megtartani azzal tudom, hogy milyen kérdéseket teszek föl. Ez egy nagyon szűk határmezsgye, mert én alapvetően információt szeretnék tőle kapni, de belső, az érzéseiről szóló információkat. Olyan kérdéseket kell feltennem, amelyek segítik őt abban, hogy felidézze és elmondja, hogy akkor hogyan érezte magát, mi minden zajlott benne, és most, három évvel később, hogy érzi magát. Ezek a kérdések nem lehetnek tolakodóak, nem lehetnek megbélyegzőek, nem lehetnek előítéletesek. Nyitott, alapvetően tiszteletteljes és kíváncsi kérdéseknek kell lenniük. Ez az, amit én tenni tudok azért, hogy ő hajlandó legyen ott a helyszínen is megnyílni, és szívesen elmondja azt, ami benne van. Azt hiszem, ha ítélkezésmentes, őszinte és megértő kíváncsiságot lát rajtam, akkor könnyebben képes lehet erre.

Te hogyan éled meg ezt a folyamatot? Mi történik benned?
Az újságírónak alapvető feladata – a kíváncsiságon túl –, hogy érzékeny legyen, illetve a helyzethez és a riportalanyhoz tudjon a leginkább alkalmazkodni. Egy portréinterjú esetében különösen is erre van szükség. A riportalany mondatai mögött megbújó érzéseket, attitűdöket szeretném megmutatni – portrékészítőként ez a dolgom. Sok esetben még a riportalany számára is érdekes mindaz, amire rámutatok. Az legnagyszerűbb interjúalanyi mondatok egy kérdés után így hangzanak: "Most, hogy mondja... Erre még nem is gondoltam... Nahát, ez még sosem jutott eszembe... Most, hogy mondja, tényleg..." Amikor valaki egy kérdés nyomán kiesik a saját paneljei világából és valóban elgondolkodik, netán más szemszögből látja saját magát, az igazi riporteri pillanat. Keresem ezeket a pillanatokat.

És hogy mi történik még bennem? Amíg az interjú készül, addig a tíz percig, másfél óráig hihetetlenül kíváncsi, empatikus és száz százalékban koncentrált vagyok. Csak rá figyelek. Mindent elkövetek azért, hogy a kapcsolódás létrejöjjön közöttünk, és ebből a kapcsolódásból kialakuljon egy mély beszélgetés. Azonban, amikor ennek vége van és kikapcsolom a magnót, akkor hazamegyek. Testben és lélekben egyaránt. A mély találkozásból pedig nyersanyag lesz. Csak így tudok a hallgató számára is megérintő műsort vágni. Azt tudom mondani magamnak, mint amit a színészeknek szoktak mondani: ne te sírj, a néző sírjon. Én már megrendültem, amikor találkoztunk. Vágás közben már a hallgató megrendülésén dolgozom.

Milyen visszajelzést, milyen visszhangot kapott a riport? Akár a közvetlen környezetedben, akár a rádiónak a közösségében, érkezett-e visszajelzés?
Meglepődve hallottam, hogy jelölték a riportot a Média a Családért-díjra. Ez nagyon jól eső visszajelzés volt. Később kiderült, hogy Diós Judit kollégám jelölte. Az intetrjú 2022 őszén készült, decemberben ment adásba, a díjátadó pedig 2024 januárjában volt. A készítés óta tehát majdnem másfél év telt el. A jelölés által nagyobb visszhangot kapott, többen meghallgatták az ismerőseim és a kollégáim közül is. Megköszönték, gratuláltak. A leginkább annak örülök, amikor azt mondja valaki, hogy megérintette a műsor. Ez még a gratulációnál is jobban a szívemhez szól. Ha valaki azt érzi, hogy számára ez a nagyjából 22 perc ablakot nyitott egy olyan világra, amelyet eddig nem ismert, vagy mást gondolt róla, annál nagyobb jutalom nekem nem kell.

Történt olyan, hogy valaki felkeresett miután hallotta a riportot, hogy ő is szívesen elmondaná a történetét? Például másik örökbeadó?
Nem, örökbeadó nem. Olyan előfordul, hogy téma- vagy emberajánlást kapok. Nem is olyan rég került adásba szintén a Vendég a háznál műsorában egy anya története, aki kifejezetten Down-kóros csecsemőt szeretett volna örökbe fogadni. Őt is egy ismerőse ajánlotta, én pedig megkerestem. Mire ez az interjú megjelenik, már hallható volt (és marad is a mediaklikk.hu oldalon) egy öt gyermekkel özvegyen maradt édesapa története. Ez megint olyan helyzet, amelyikbe még belegondolni is félek. De gyönyörű beszélgetés volt. Örülök a közvetett megkereséseknek.

Dolgoztál fel további, ehhez kapcsolódó témát, vagy tervezel még effélét? Például örökbefogadott gyermeket megszólaltatni?
Igen, de ez legalább annyira nehéz, mint örökbeadó anyát találni. Rajta vagyok az ügyön. Aztán az is megfogalmazódott bennem – a mozaikcsaládokat bemutató sorozat kapcsán –, hogy nagyon szeretnék mozaikcsaládban felnőtt gyerekeket is megszólaltatni. Hogy belelássunk abba is, milyen mozaikgyereknek lenni. Bármilyen téma vagy élethelyzet kerül elém, alapvetően ez a törekvésem, hogy minden oldalt be tudjak mutatni. Mert én is nagyon kíváncsi vagyok rájuk.

Kövesd az oldalunkat a Facebook-on és a Twitteren is!