Nehéz megmondanom, mikor jöttem rá, hogy meleg vagyok. Van olyan ismerősöm, aki mindig is tudta magáról, de van olyan is, aki jóval később ébredt rá a szexuális orientációjára. Tudok olyan emberről is, aki a harmincas éveiben ismerkedik a különböző fogalmakkal, de jól megvan különböző címkék nélkül, mert a szexualitása számára csak szexualitás, amihez nem kellenek elnevezések ahhoz, hogy élvezze.

Ami engem illet, már oviban is éreztem, hogy más vagyok, mint a többi fiú, érzékeny szenzoraikkal pedig a gyerekek szintén érezték ezt rajtam. Mindenki tudta, hogy más vagyok, csak senki sem tudta, pontosan hogyan.

Az első buzizást általános iskolában kaptam meg, aztán meglepően gyorsan rendszeressé vált az életemben, hogy ezzel a szitokszóval bélyegeznek meg. Azt gondoltam, nincs mit tenni: el kell fogadni, hogy engem hajlamosak bántani az emberek, a háttérbe kell húzódnom, és egyszerűen így léteznem, láthatatlanul. Ismerve a mai, meglehetősen narcisztikus felnőtt énemet, ez biztosan keményebb munka lehetett, mint amilyennek akkor tűnt. És bár ez volt a norma, ez a norma fájt. Nagyon. Tudtam, hogy szégyellnem kell magamat valamiért, de azt nem tudtam, miért.

Tudtam, hogy a világon a legnagyobb álmom egy Britney Spears-es póló, de mikor megkaptam, mégis gyomorgörccsel mentem be az iskolába, mert tudtam, hogy az örömöm gúnyolódás célpontja lesz, és lesz buzizás bőven. Lett is.

De legalább nem voltak körülöttem furcsa plakátok, amik azt mondták, hogy az LMBTQ-emberek, vagyis a buzik, rossz emberek.

Emlékszem, ahogy idősödtem, a szorongás egyre erősebb lett. Amikor a Barátok köztben Misi karaktere meleg lett, egyes kutatások szerint Magyarországon óriásit ugrott az LMBTQ-emberek elfogadása, hiszen sokan rájöttek, hogy a jóhiszemű, jó fej, ártatlan, hózentrógeres szomszéd srác is lehet meleg – sőt, ki is tagadhatják, ami aztán tényleg kegyetlenség.

Misi coming outját én picit máshogy éltem meg: a környezetemben hirtelen rengetegen beszéltek a melegekről vagy buzikról – de inkább a buzikról. Nem hallottam a legjobb véleményeket. Elkezdtem rettegni attól, hogy mi van, ha én is meleg vagyok. Hiszen azt tudtam, hogy valami más. Mi van, ha éppen ez? Mi lesz velem? Gyűlölni fognak? De jó lenne, ha nem gyűlölnének! De jó lenne, ha nem ez lenne az én furcsaságom kulcsa!

Egy heteró gyerek sem álmodik úgy egy heteró életről, mint egy bizonytalan, meleg kiskamasz!

De legalább a tévében pozitív példa volt. Nem pedig hírek, amik a melegeket nem szomszéd fiúként, hanem ragadozóként ábrázolták.

Aztán amikor eltelt néhány év, és megszilárdult bennem a felismerés, hogy én bizony meleg vagyok, hirtelen megszabadultam minden szorongástól, és azon voltam, hogy a szexualitásomat ne „valami másként” kezeljem, hanem természetes dologként, amit nem szégyellni kell, hanem észre kell benne venni a szépségét, a kalandot, a lehetőségeket. Mindebben rengeteg segített Madonna Erotica című albuma és a Sex című könyve. Hálából máig méregdrága koncertjegyekkel támogatom a nagyasszonyt. Innen is köszi, Madge!

Ettől függetlenül nem volt könnyű. Ha meleg tinédzser vagy, nem mindig vagy megzavarodva. És ilyenkor vagy viszonylag szerencsés. Én teljes egészében tisztában voltam azzal, mi velem a helyzet, csak azt nem tudtam, mikor lesz ez más számára is elfogadható, és milyen iránytűt használjak az életben. Sorozatokat és filmeket néztem, olvastam egy blogot két leszbikus lánytól, és melegekkel diskuráltam a neten, hogy megtudjam, milyen egy magyar meleg élete. Tényleg van olyan, hogy melegbuli? Tényleg van, hogy két meleg egymással él, és a szomszédok szeretik őket? És pontosan hogyan is működik az anális szex?

De azt hiszem, azokban az években igazából nem arra volt szükségem, hogy megtudjam, milyen egy buli az Alibiben, hanem arra, hogy elhiggyem, lehet békés felnőttkorom.

Ezekben az években fontos volt a bizakodás és a remény. Tiniként fontos volt számomra, hogy lássak egy jövőt, amiben nem kell szégyenkeznem, keblére ölel a világ, és én is a társadalom része, egyenjogú tagja vagyok. Amiben szeret az országom. Nem volt más választásom, ahhoz, hogy túléljem, hinnem kellett az elfogadásban. Hinnem kellett abban, hogy az emberek értik, valójában nem is vagyok más.

Hinnem kellett abban, hogy lehet Magyarországon valaki boldog, szerelmes meleg, teljes élettel, pont annyi drámával, ami izgalmassá teszi a történetét. És van jövő: megéri bízni abban, hogy Magyarországon is egyre nagyobb lesz az elfogadás, lesznek egyszer azonos házassági jogok, és létezhet egy jövő, amiben két azonos nemű ember összeházasodhat, és a családi házuk udvarában tarthatnak grillpartit a többi barátjukkal, összeeresztve a gyerekeiket. Ez húsz éve volt. Akkoriban azt hittem, az elképzelt pozitív jövő nagyjából húsz év múlva teljesülni is fog. 

Nem teljesült. Persze arra számítottam, hogy nem lesz még olyan, hogy azonos nemű házasság. De arra azért nem, hogy virágozni fog a politikai homofóbia és transzfóbia, hogy örkényi rendelkezésekkel sütnek mindenkire szivárványszínű skarlátbetűt, konstans szorongást okozva a mindennapokban százezreknek.

A könyvek után most már a játékoktól is félünk. Szabadság helyett szigor van. Az államapparátus olyannyira fél a „gendertől” (vagyis társadalmi nemtől), olyannyira el akarja azt törölni a szent magyar föld színéről is, hogy mindent aköré épít. Az én gyerekkoromban egy plüssállat vagy bármilyen játék neve-neme tőlem függött.

Ma már a kormány szerint nemcsak a nőnek kell tudnia, hol a helye, hanem egy kitömött játék figurának is.

Ha a plüss „meghatározó eleme a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérésnek, a nem megváltoztatásának vagy a homoszexualitásnak a megjelenítése vagy népszerűsítése vagy a szexualitás közvetlen, naturális vagy öncélú ábrázolása”, akkor nem lehet kirakatban elhelyezni, „közszemlére tenni”; de óvoda-iskola, nevelőotthon vagy templom 200 méteres körzetében forgalmazni sem lehet, és amúgy is csak zárt csomagolásban.

Az új rendeletek célja a „gyermekvédelem”. Úgy tűnik, továbbra is komolyan gondolják a nagy hatalmúak, hogy egy könyvtől vagy plüssmacitól, esetleg társasjátéktól buzi lesz a gyerek. Bár az utóbbi hónapokban az is kiderült, hogy a szexuális orientáció vagy nemi identitás akár egy vesszőhibától is függhet. Ha rossz, ahova teszed, rossz, ahova kerül a könyv, és tessék, lőttek a népesedési terveknek.

Azt a legtöbb jó érzésű ember tudja, hogy ez nem gyerekvédelem. De arról keveset beszélünk, hogy mindez nemcsak káros, de kegyetlen is sok gyerekkel szemben.

Vissza a tini Ádámhoz: ő szerencséjére egy olyan korszakban nőtt fel, ahol tudott reménykedni az emberek és a politika jóindulatában. És még így is baromi nehéz volt neki. Még így is túl korán tanult meg szorongani. Túl hamar tanulta meg, milyen úgy létezni, hogy nem az úszásra koncentrálsz, hanem arra, hogyan tudsz legalább egy kicsit levegőhöz jutni. Túl hamar kellett megtanulnia elnyomni a fájdalmat, lenyelni a sértéseket, falakat építeni, védekezni, és mikrotraumákat feldolgozni nap mint nap.

De milyen lehet ez egy mai tininek? Persze, több popsztár beszél az LMBTQ-jogokról. Több sorozat megy LMBTQ-szereplőkkel a streamingfelületeken. Több boldog LMBTQ-embert lehet látni a TikTokon. De ezek távoli segítségek. A mai LMBTQ-tiniket ugyanis mindezek ellenére elárulja a saját országuk, hazájuk, amire sokan közülük – ha tudat alatt is, de ­– szeretnének támaszkodni. Ma egy LMBTQ-fiatal, miközben próbálja elfogadni magát és új életkilátásait, kék plakátokkal néz szembe, amik azt üzenik, hogy a közössége pedofil bűnözőkből áll, akik egy nagy, ördögi terv részei. Ma egy LMBTQ-fiatal azt látja, hogy a fogalmak, amiken keresztül megpróbálja megfejteni magát, gúny tárgyát képezik, vagy épp olyan eszközöket jelentenek a kormány kezében, amiket fegyverként használ ellene. 

Ma egy LMBTQ-fiatal azt látja, hogy az állam, aminek a közoktatáson, az egészségügyön és a gyerekvédelmi rendszeren keresztül róla is gondoskodnia kellene, elutasítja, hátat fordít neki. Vezető politikusoknak hányingerük van tőle, és törvényeket hoznak ellene, hogy megvédjék tőle a társadalmat.

Minden, amiben róla lehet szó, minden, ami reményt adhat neki – mert igen, egy LMBTQ-szereplő reményt adhat neki –, az mérgező és fóliába kell csomagolni, el kell dugni, vagy ki sem szabad adni.

Egy LMBTQ-fiatal megerősítést vár, hogy nem bűnös. De a kormány intézkedései azt üzenhetik neki, hogy a létezése maga is bűn. Egy mai LMBTQ-fiatal nem abban reménykedik, hogy a jövő egyre szebb lesz, hanem abban, hogy nem lesz rosszabb. Hogy a társadalom nem hiszi el, hogy ő egy mérgező métely, akit másodrendű állampolgárként kell kezelni. Egy LMBTQ-fiatal azt várja, hogy azt mondják neki, elfogadunk úgy, ahogy vagy, és egy nép vagyunk, légy büszke magadra, és légy büszke arra, hogy magyar vagy, mert így is jó magyar vagy. Ehelyett azt látja, hogy már most, az élete korai szakaszában úgy tartják, hogy a saját népe ellensége lesz. 

És már nem azt várja, hogy felnőjön és boldog legyen. Hanem azt, hogy felnőjön, és menekülhessen, vissza se nézve, mert ezzel tehet egyedül jót magának és a szülőhazájának, ami elárulta őt.

Egy LMBTQ-fiatal azt várja, hogy azt mondják: szeretünk. Nem azt, hogy gyűlölünk.

Ha egy metaforában gondolkodunk, azt mondhatjuk, az állam olyan, mint egy apa. Magyarországon ez az apa szigorú, homofób és transzfób. Valaki, aki félrenéz, ha a gyerekei szenvednek a rossz közoktatástól és egészségügytől, de habzó szájjal buzizik és megszégyenít, ha egyik gyerekéről kiderül, hogy az LMBTQ-közösséghez tartozik. Ez is egyfajta nevelés; felkészítés a magyar életre. 

Hiszen régóta élünk úgy, hogy évről évre szűkül, ki számít rendes magyarnak, és ki másodrendű magyar állampolgárnak. Ha csendes, fehér, konzervatív, magyar tudatú, keresztény (férfi) vagy, aki például nem tanár, rendes magyar vagy, és beleférsz a „mi, magyarok” kategóriába. Ha más vagy, például liberális, meleg, transznemű vagy simán nem fáj annyira Trianon, akkor nem vagy igazi magyar. És ezen nem fog segíteni, ha szereted a népdalokat vagy egész életedben az ország egyes közösségeiért és társadalmáért teszel. Az LMBTQ-fiatalok hamar megtanulják ezt a leckét a törvények, a buzizások, és fóliázások miatt. Ők már egész fiatalon tudják, hogy az állam, a nagy apa szerint ők nem rendes magyarok. Nem rendes emberek. Nem rendes gyerekek. És őket nem védi a gyerekvédelem. Hanem bünteti.

Ez így nem gyerekvédelem. Ez gyerekbántalmazás. A propagandatörvény, annak minden újításával egyszerű, kegyetlen, minden ép ésszel és demokratikus, morális értékkel szembemenő gyerekbántalmazás.

És ha ezt te most fiatal LMBTQ-emberként olvasod, üzenem: ne higgy nekik. Minden oké veled.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Cavan Images

Kanicsár Ádám András