„Sokkal többször vagyunk boldogok, mint ahányszor tudunk róla” – Kazimir Ágnes pszichológus a boldogságról

–

Szabó Anna Eszter/WMN: Bhutánban ötévente ügynökök járják körbe az országot, hogy megmérjék a lakosság boldogságszintjét kilenc szemponton, a pszichológiai jólléten, közösségi életen, kultúrán, egészségen, oktatáson, jó kormányzáson, ökológián, időfelhasználáson és életszínvonalon keresztül. Ez egy szegény, gazdaságilag nehezen boldoguló ország, de folyamatosan próbál haladni, fejlődni, és ha egy akármilyen előterjesztés rossz eredményt ér el a bruttó nemzeti boldogság indexen, akkor az soha nem lesz elfogadva. Hol vagyunk mi ettől? Ez volt az első gondolatom… 

Kazimir Ágnes: Ezt neveznék jó esetben demokráciának, nem? Amikor a saját öröm nem elég, hanem kell hozzá a többiek elégedettsége is. De ez összetett dolog. Kell hozzá egy jó szándékú, empatikus, gondolkozó adó és egy hasonló beállítottságú vevő oldal is. Vagyis kellene. Mi ettől tényleg fényévekre vagyunk sajnos adó és vevő oldalon is. Erről Váci Mihály Még nem elég című verse jut eszembe.

„A jószándék kevés! / Több kell: - az értelem! / Mit ér a hűvös ész?! / Több kell: - az érzelem! / Ám nemcsak holmi érzés, / de seb és szenvedély, / keresni, hogy miért élj, / szeress, szenvedj, remélj!”

Sz. A. E./WMN: Nem csak holmi érzés… hát mi a boldogság? 

K. Á.: Nem szeretném és nem is tudnám definiálni. Megvan ennek is – mint mindennek – a biokémiája, idegrendszeri lefűződése. Viszont nagyon érdekes és izgalmas élmény, ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy mikor éreztük magunkat boldognak. Milyen történést, milyen belső érzést címkéztünk fel ezzel az érzéssel. 

Sz. A. E./WMN: Én a szabadságtól, a biztonságérzettől könnyen boldognak érzem magam. Ha hátradőlhetek, bízhatok. Ha jól érzem magam a bőrömben. Ha érzem, hogy szeretnek. Ha őszinték velem. Ezek villanások, átsuhanó fénycsóvák. Mindenféle, a szélrózsa minden irányából jövő érzések fonalából áll össze – azt hiszem – a boldogság szövete. 

K. Á.: Igen. Mondjuk, például pillangó repked a gyomrom és a szívem körül. Mosolygok, örülök, hogy élek, arcomat a fény felé fordítom, ellazulok, megnyugszom. Csak úgy ülök, fekszem, nézek ki a fejemből, jólesik. Mondjuk, vágytam látni a Szent Márk teret, ezért elmegyek Velencébe, és messziről a kis hajóról megpillantom kibukkanni a ködből. A beteg gyerek először mosolyog rám és átölel. Betakarom, mert fázik, és látom, hogy mosolyog. 

A kiszáradtnak hitt virág hajtást hoz. Nem fáj reggel, ami este fájt. Szeret, akit szeretek. Otthagyom, ami rossz, és van másmilyen járható utam, van, aki segít. Közben pedig, még ha potyognak is a könnyeim, vagy ordítok egy nagyot, vagy ugrálok, vagy lerogyok a földre, van bennem egy belső ölelés. Jó nekem most, picit az idő is megáll. 

Sz. A. E./WMN: És vajon mi a boldogság ellentéte? 

K. Á.: Ez se könnyen megfogalmazható ám! A szomorú, egykedvű, vagy akár az unatkozó ember nem feltétlenül érzi magát boldogtalannak. A terápiákban gyakran hallom, hogy nem boldog valaki, de ritkán fogalmazzák úgy, ritkán mondják ki a szót, hogy boldogtalan vagyok. Inkább körülírják.

Sz. A. E./WMN: Például úgy, hogy magányos vagyok? Féltem az anyámat az apámtól? Nem bírom az anyagi nyomást? Megnyomorít a társadalom, amiben élek?

K. Á.: Persze, ezek olyan dolgok, amik elnyomhatják, sőt, ellehetetleníthetik a boldogságérzést. A boldogtalanság lehet a boldogság hiánya, de az is, ha közönyösek vagyunk, ha már nem is tudjuk észlelni, hovatovább, értékelni a boldog villanásokat. És vannak olyan élethelyzetek, amik egyszerűen elszívják a levegőt. 

Sz. A. E./WMN: Mint a háromnejű férfi a filmben. Ő tökéletesen boldognak vallja magát, és a feleségei helyett is megmondja, hogy nyilvánvalóan boldogok ők is, nem lehet okuk panaszra. Aztán kiderül, hogy a három feleség igazából csak azért éli túl a vele való közös életet, mert ők ott vannak egymásnak, hogy összekapaszkodjanak. 

K. Á.: Hát igen, ha én minden szempontból elégedett és boldog vagyok, de ugyanez a közvetlen környezetemre nem mondható el, akkor alapos a gyanú, hogy reális önismeret híján vagyok. Tovább megyek, az is lehet, hogy önző, empátiahiányos, önkielégítő üzemmódú életet élek. Pénzem és fölényem van, és megveszem bagóért valakinek a nehezen felépített házát, aki persze adja, mert bajban van, és pénzre van szüksége, olyankor a vevő boldog, az eladó nem. A boldogság ahány, annyiféle. 

Az én boldogságdefiníciómba nem fér bele, hogy a mellettem levőknek nem jut ebből, hogy nem árad szét, mint a napsütés.

Sz. A. E./WMN: Olyan, mintha nehéz volna boldognak lenni… 

K. Á.: Nem tudom, hogy nehéz-e. Én elég régóta nem vagyok fiatal, így immár azt gondolom, hogy sokkal többször vagyunk boldogok, mint ahányszor tudunk róla. Nem mindig vesszük észre, lemaradunk róla, vagy csak utólag jövünk rá, hogy jé, de hiszen én akkor boldog voltam, csak nem vettem észre. 

Sz. A. E./WMN: Ez volt az egyik naplómra írva még gimiben!

K. Á.: Micsoda?

Sz. A. E./WMN: Hogy „boldog voltam, csak nem vettem észre”. Szép Ernő. Valahogy ez a mondat nagyon betalált. Mindig féltem attól, hogy lemaradok a boldogságról, hogy nem veszem észre. 

K. Á.: Hát sajnos, márpedig az könnyen megeshet. Velem is, veled is. Az se feltétlenül jó, ha árgus szemekkel figyeljük, hol van. Azon túl, hogy „barátságos, meleg szobában”. De mi van, ha kint hőség van? Akkor máris a barátságos, hűs szobában érzem jól magam. Boldogság és boldogtalanság is annyiféle van, kár keresni. Ha hagyjuk, megtalál minket ez is, az is. 

Sz. A. E./WMN: Egyébként szerinted más tesz minket ma boldoggá, mint régen? Van egy olyan érzésem, mintha állandóan boldogok akarnánk lenni, tényleg, szinte fetisizáljuk a boldogságot, ahogy azt Szondy Máté és Veiszer Alinda is fejtegetik a film kapcsán készült beszélgetésükben. Közben meg azt se tudjuk, mi az, mi kell hozzá, és már alig tudjuk felismerni, sőt gyakran azelőtt megszokjuk az érzést, mielőtt felismernénk. 

K. Á.: Sokan hajszolják a sikert, a kielégülést, a vagyont, a tökéletességet. Aztán ha elérnek valamit, akkor nem örülnek neki, nem állnak meg értékelni, amit megszereztek, elértek, hanem hajszolják tovább és tovább. Rengeteg olyan sikeres, ismert embert láthatunk, aki mentálisan megbetegszik, szenved, eltorzul, megvezetik és végül belehal a saját életébe. Mit keresett vajon? Tudott-e örülni a sikereinek, a gazdagságának, a megadatott lehetőségeknek? És ha nem, akkor vajon miért nem? A kulcs itt is, mint oly sok esetben, az önismeret, vagy annak hiánya. 

Reális, stabil önismeret nélkül sok embernek halvány fogalma sincs arról, mit keres, hogyan kellene élnie. Nem tudja, mi hiányzik, hogy mi lenne jó neki, mit tudna tenni azok megvalósulásáért, és ami még nagyobb baj, hogy sokan azt se tudják, ők maguk kicsodák. 

A mi társadalmunk például nem igazán segíti azokat, akik irányt és reményt vesztettek, vagy akik soha nem is tudták, mihez kezdjenek az élettel, ami megadatott nekik. Nem olyan könnyű dolog ám élni. Pláne megtanulni örülni, önmagunkért tenni, lenni. Ez nem evidencia. Hányan vannak, akiknek ebben soha nem segített senki?! Fájdalmasan sokan.

Sz. A. E./WMN: A film számomra egyik legmegrázóbb jelenetei azok, amik a transz lány és édesanyja között zajlanak. Megragadt bennem, amikor az anya azt mondja, hogy életünkben a gyerekünk létének súlyát cipeljük, halálunk után pedig a gyerek cipeli a veszteségünk súlyát. 

K. Á.: Fájdalmasan igaz és szép gondolat. Ez az anya emberként, tökéletes egészként tekint a gyerekére, de tudja, hogy a világ, amiben élnek, nem így működik. Pedig az ő kettősüknek a csendjeiben tényleg ott rejlik a villanásnyi boldogság. Amikor elfogadnak, szeretnek, amikor a szeretet szinte kézzel tapintható, megtölti a levegőt. Szeretni, elfogadni, hinni, biztonságban lenni, bízni, meglátni, megérezni a szépet, a jót… Ennél nem kell több. 

Sz. A. E./WMN: És ez sem kevés. 

***

Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai A boldogság ügynöke című dokumentumfilmjét május 2-tól lehet megtekinteni a mozikban a Mozinet forgalmazásában.

A film kapcsán Veiszer Alinda beszélgetett a boldogságról a Mozinet Nagylátószög egyik epizódjában Cser Zoltán buddhista tanítóval, a budapesti Tan Kapuja Buddhista Főiskola igazgatójával-oktatójával; másik adásában pedig Pogátsa Zoltán közgazdásszal, szociológussal – érdemes megnézni!

Kiemelt kép: Mozinet; Szabó Anna Eszter

Szabó Anna Eszter