A baloldali körökben népszerű Aufhebunga Bunga podcast egyik alkotója, Alex Hochuli az American Affairs magazinban foglalta össze az ezredfordulós baloldal történetét, jellemzőit és bukásának okait. Hochuli kiindulópontja, hogy a 2010-es években vége lett a „történelem végének”, a liberális demokráciák és a kapitalizmus örökkévalónak tetsző, 1989-ben született házasságának. Tömegtüntetések zajlottak, rezsimek buktak meg. Úgy tűnt, eljött a változások ideje. Nem sokkal később viszont végéhez érkezett az ezredfordulós baloldali hullám is. Alex Hochuli összegzőjéből kiviláglik, hogy a magyarországi ezredfordulós baloldal gondolatisága végig igazodott a nemzetközi trendekhez, s hogy a nemzetközi baloldal hanyatlása az itteni baloldalt is súlyos dilemmák elé állítja.

Hochuli írása egyben három könyvet ismertet: Chris Cutrone, a hegeliánus-marxista Platypus-csoport alapítójának esszékötetét, melynek címe Az ezredfordulós baloldal halála; Vincent Bevins tanulmánykötetét a 2000-es évek tüntetéshullámairól; valamint Anton Jäger és Arthur Boriello történeti összefoglalóját a baloldali populista pártok tündökléséről és bukásáról.

Chris Cutrone három korszakot különböztet meg az ezredfordulós baloldal történetében, és Hochuli is ezt a hármat veszi alapul. Az első az iraki megszállás által életre hívott háborúellenes mozgalom volt a 2000-es években, amelyet a szervezetlen, vezetők nélküli és hatalomra nem törekvő tüntetések korszaka követett a gazdasági világválság után, mint például az Occupy Wall Street. Végül a politikai hatalom elnyerésére törekvő baloldal fénykorát láthattuk, olyan pártok és vezetők formájában, mint a Sziriza, a Podemos vagy Bernie Sanders és Jeremy Corbyn.

Hochuli szerint a 2008-as pénzügyi válságot követően történelmi lehetőség nyílt a baloldal számára, amellyel végül nem tudott élni.

A megszorításokban kimerült, a demokratikus elszámoltathatóság és az érdemi részvétel hiánya miatt feldühödött lakosság határozottan felkelt a régi korrupt rendszerrel szemben, és készen állt az újra. A baloldalnak két krízisre kellett volna megoldást nyújtania: a gazdasági és a megszorítások okozta válságra, valamint a politikai képviselet régóta tartó kiüresedésére, a politikai elit és nép között egyre szélesedő szakadékra. Egyikre sem sikerült.

Hiába határozták meg magukat a neoliberális gazdaságpolitikával, a megszorító intézkedésekkel és régi elittel szemben, a nehéz küzdelmekből hamar kihátráltak, és végül a neoliberális kereteket próbálták megtölteni baloldali tartalommal.

Szóban ugyan háborogtak a neoliberalizmuson, végül azonban nem eltemetni, hanem menteni próbálták annak intézményeit. Az amerikai Demokrata Párt és az Európai Unió látszólagos ellenségeiből az utóbbi védelmezőivé avanzsáltak.

„A régi baloldal szektásságát elutasítva a párt pragmatikus akart lenni. Ám a »merjünk kormányozni«-ból figyelemreméltóan gyorsan »kormányozzunk bármi áron« lett. Ez lehetne a baloldali populizmus sírfelirata”

– fogalmaz Hochuli.

Az Occupy-mozgalomtól a baloldali populizmusig

Bár a baloldali populisták az Occupy-mozgalmak szervezetlenségére panaszkodtak,

a baloldali populizmus is szervezetlenségbe és spontaneitásba torkollott: egy időszakos, gyorsan múló választási stratégia maradt, amely sose hagyott maga után tartós intézményeket.

Ahogyan korábban az Occupy-féle mozgalmakra, úgy a baloldali populizmusra is rányomta bélyegét a korszakra jellemző rövid távú gondolkodás: a baloldali utcai tüntetések és a baloldali választási projektek is pillanatnyi médiamutatványokra és karizmatikus vezetőkre hagyatkoztak ahelyett, hogy tartós politikai programot fogalmaztak volna meg, és alábecsülték az intézményépítés fontosságát is.

A neoliberális kapitalizmus ellen így végül nem a baloldal, hanem a jobboldal lépett fel határozottabban, és helyettesítette protekcionista, védővámos kapitalizmussal.

„Most a kapitalista politika ingájával kell szembenéznünk, amely a »szabadpiaci« időszakból egy »államközpontú« időszak felé lendül – vissza a kormányzati szabályozáshoz”

– idézi Chris Cutrone-t Alex Hochuli.

Tévedés az is, hogy a baloldali populizmus szociáldemokrata lett volna. Sose szervezte magát szociáldemokratává. Legalábbis nem abban a progresszív értelemben, amit a szociáldemokrácia jelentett a XIX. század végén. Amit a populisták „szociáldemokráciának” neveztek, az a világháborúkat követő jóléti korszak iránti nosztalgia volt, amely a korszakban regresszívnek számított, és amely nem a munka győzelme volt a tőke fölött, hanem a tőke és a munka ideiglenes, represszív kompromisszuma. Ez ellen lázadt fel az újbaloldal ‘68-ban.

A baloldali populisták nem rendelkeztek olyan szervezetekkel, amelyek jellemezték a szociáldemokrácia hőskorát – sose alapítottak tömegpártokat, és a szakszervezeti mozgalomhoz sem kötődtek.

Szervezett hátország nélkül, az illékony választási siker után a baloldali populista politikusok szükségszerűen sodródtak a legkisebb ellenállás, a fennálló rend megőrzése felé.

De a siker nem a vezetők személyiségén, „baloldaliságán” múlott. Épp az volt a probléma, hogy az ezredfordulós baloldal a vezetői moráljára hagyatkozott. A vezetők akaratgyengesége abból származott, hogy semmilyen intézményes kényszerítő erő nem érte őket.

Amíg a hagyományos szociáldemokrata pártokban két választás közt is volt „pártélet”, addig a baloldali populizmus vezetői és követői között légüres tér tátongott, nem jött létre köztük semmilyen plénum. Egy ilyen plénum hiánya nem az antiglob és Occupy-mozgalmaknál rosszalt „anarchiát” küszöbölte ki, épp ellenkezőleg, azt gátolta meg, hogy a szervezett mozgalom képes legyen pártfegyelemre bírni a képviselőit, és hogy két választás közt is folyhasson a pártban munka. „Jäger és Borriello amellett érvelnek, hogy a »baloldali-populista szerencsejáték« a (polgári-demokrata) politikai párt egészen más felfogásán alapszik: célja többé nem a szavazótömbök hosszú távú megszilárdítása, hanem az, hogy a lehető legjobb eldobható eszközként szolgáljon minden választási versenyhez.”

A baloldali populizmus elődjei hierarchia-ellenességét is átkozta, és nem véletlenül. A baloldali populisták joggal figyeltek fel arra, hogy az Occcupy-féle mozgalmakban nemhogy megszűntek volna a hierarchiák, hanem informális hierarchiák, baráti társaságok, klikkek uralták el a mozgalmat. Innen származott a hierarchiák formalizálására való igény, amely a magyar baloldalon is erősen megnövekedett az LMP és egyéb bázisdemokratikus kísérletekkel való rossz tapasztalatokat követően. Ennek a folyamatnak egyik állomása volt Jo Freeman A strukturálatlanság zsarnoksága c. esszéjének közlése magyar nyelven.

Jo Freeman egyik fontos megállapítása, hogy formális struktúrák nélkül szükségszerűen azok fogják leuralni a mozgalmat, akiknek tengernyi szabadidejük van. Amíg egyesek szabadidejükben informális befolyást építenek a mozgalomban, épp azok szorulnak ki a döntéshozatalból, akik napközben dolgoznak, tehát akiket elvileg a baloldal képviselni szeretne. A vezető nélküli mozgalmat csak két csoportnak, a diákoknak és a munkanélkülieknek van idejük vezetni. A formális döntéshozatal ellenben előre meghatározott időpontokban zajlik, amelybe könnyebben be tudnak csatlakozni a teljes állásban dolgozók – érvelt Freeman.

A baloldali populizmus azonban csak a vezetői pozíciókat formalizálta, a tagság körében ugyanúgy a szabadidő maradt a legfontosabb valuta, a tagság és a vezetők közti viszony ugyanúgy az informalitás mocsarába süllyedt. Ezt támasztják alá például a baloldali populista La France Insoumise (LFI) tapasztalatai, ahol formális pártstruktúrák, plénumok hiányában oligarchikus erővé váltak a „szuperönkéntesek”. „Egyike ez annak a sok ironikus fordulatnak, amellyel ebben a történetben találkozunk, amikor a túlkorrekció az eredeti probléma más formában történő reprodukálásához vezet” – írja ennek kapcsán Hochuli.

Más tekintetben viszont kifejezetten előrelépést jelentett a baloldal számára, hogy vezetőkre talált. A baloldali populizmus vezetésre való igénye annak jogos felismeréséből fakadt, hogy a vezetés gondolatától is irtózó baloldal képtelen pozitív programot adni a rendszert tagadó tüntetőknek.

A baloldali populisták helyesen ismerték fel, hogy ha nincsenek baloldali vezetők, jobb esetben senki, rosszabb esetben a jobboldal fog célt adni a tüntetők céltalan dühének.

Ennek igazságát bizonyítja az az egyszerű tény, hogy bár a 2010-es években világszerte rekordszámú tüntetések zajlottak, mégsem következett be érdemi javulás, sőt, egyes országokban, mint például Egyiptomban, a tömegtüntetések után még rosszabb rezsimek követték az előzőt.

Magyarországon a vezetésre való igény különösen a 2018-as rabszolgatörvény elleni tüntetések után merült fel. A rabszolgatörvény elleni tüntetésekről nemcsak, hogy a Mérce tudósított legaktívabban, de a tüntetéshullám a feltörekvő baloldal stratégiáját is igazolni látszott, mely szerint nem csak szabadságjogok, hanem szociális kérdések mentén is kritizálni kell az Orbán-rendszert. Idővel viszont liberális politikusok vették át a vezetést a tüntetéssorozat fölött, akik a tüntetések fókuszát a dolgozók helyzetéről visszahelyezték az addigra már unalomig ismert összellenzéki közhelyre, a médiaszabadságra.

Szocializmus tömegek nélkül

A rabszolgatörvény elleni tüntetések nemcsak az ezredfordulós baloldal igazára, hanem egyik nagy hiányosságára is rámutattak; arra, hogy

sosem volt valódi támogatottságuk az óbaloldal egykori támaszában, az ipari munkásságban – sem Magyarországon, sem külföldön.

A baloldal olyan „újszegények” mozgalma maradt, akik korábban neoliberalizált baloldali pártokra szavaztak, és akik már nem tudtak olyan jól jövedelmező karriert befutni, mint szüleik, vagy esetleg szakmájuk lecsúszóban van, mint például az egyetemi tanároknak. De vajon valóban meg akarta győzni bárki a baloldal képviselői közül igazukról az ipari munkásságot? Érezték-e egyáltalán ennek szükségét? Tapasztalataim szerint nem, s a baloldali populizmus elmélete ezt igazolni látszik.

A baloldali populizmus egyik legfontosabb teoretikusa, Ernesto Laclau szerint szervezett ipari munkásság hiányában a baloldalnak diskurzívan, a retorika segítségével kell létrehoznia a „népet” mint politikai alanyt, mely szemben áll az elittel. Az új proletariátus a „99 százalék” lett, akiket tönkretesznek „a gazdagok”, vagyis az „1 százalék”, az új burzsoázia. A populista retorika a választásokon működött, de a szavak két választás között nem fordultak át tettekké. A baloldali „újszegények” pártjai nem nyitották meg szervezeteiket a tömegek előtt, a „99 százalék” még az 1 százalékos szervezettséget se érte el. Hochuli úgy fogalmaz,

„megpróbálták megvalósítani a »szocializmust a tömegek nélkül«, de kudarcot vallottak”.

A baloldal mint spektákulum

Mivel a populista baloldal személy- és nem intézményközpontú, elsősorban médiajelenség.

Ennek nagy hátulütője, hogy a médiatámadásoknak is jobban ki van téve. Azért lehetett hatékonyan elhitetni az emberekkel, hogy Jeremy Corbyn antiszemita, mert inkább volt médiahack, mint egy valós, szervezett mozgalom vezetője.

A tüntetések is a médiapolitizálás bűvkörébe kerültek. Az egyiptomi tüntetők azért nem hagyták el a Tahrír teret, mert látványos, nem stratégiai megfontolásból döntöttek így. Ami egykoron a Bastille ostroma volt, az az ezredforduló után utcai Woodstock, egyszerre látványos buli és tüntetés.

A baloldali média pedig a látványtüntetések médiapartnere – jobb esetben. Rosszabb esetben nyugati újságírók önkényesen válogatták ki a tüntetés „képviselőit”, fizetett „forradalmárok”, külföldről pénzelt NGO-k telepedtek rájuk, vagy szélsőjobboldali erők váltak meghatározóvá, mint ahogyan az például az ukrajnai Majdan során történt.

Hochuli cikkére és az általa hivatkozott könyvekre reagálva Benjamin Studebaker politológus írása a médiapolitizálás egy másik vetületét emeli ki.

Studebaker szerint 2015 azért jelenthetett fordulópontot az ezredfordulós baloldal történetében, mert ekkorra már politikailag meghatározóvá vált az internet, de még nem uralta le a monopoltőke, s így baloldaliak viszonylag kevés befektetéssel tudtak elérni nagy tömegeket, felhúzni médiavállalkozásokat.

Ennek az időszaknak akkor szakadt vége, amikor a „fake news” elleni harc felszámolta a régi algoritmusokat.

Studebaker pesszimista afelől, hogy ezek a médiavállalkozások a jövőben is képesek lesznek átpolitizálni a szélesedő társadalmi törésvonalakat, hogy valami újat építsenek:

„Az ezredfordulós baloldal ebben nem tud részt venni, mert mára teljesen beolvadt a kultúriparba. Azért létezik, hogy hirdetési bevételeket és előfizetéseket generáljon, tehát követnie kell a hírciklust, valamint a szűkülő rétegközönsége ízlését és preferenciáit.

Ahhoz, hogy új politikába kezdjünk, el kell hagynunk a régi politikánkat. De nem hagyhatjuk el a régi politikánkat, ha még a régi politikánk fizeti a számláinkat. Az ezredfordulós baloldal inkább hanyatló üzleti modell, mint politikai mozgalom. Az internet politikai gazdaságtanának egy kivételes pillanata volt. Ez a pillanat véget ért.”

Szakítaniuk kellett volna a rendszerrel

Az ezredfordulós baloldal „régi politikájának” részeként szinte mindenkit képviselni akart, ezért igyekezett elkerülni az állásfoglalást a politikai törésvonalak mentén – folytatja Hochuli. Például a Brexit során is közömbösnek mutatkoztak az EU-ban maradást szorgalmazó, városi hipszterbaloldal és a távozást sürgető, északi munkásosztály közötti szakadék iránt. A remény az volt, hogy ideiglenes választási stratégiákkal és technokrata „szakértői” közpolitikákkal minden ilyen különbséget fel lehet oldani. Pedig nemhogy a politikai különbségeket, a neoliberalizmust sem lehet eltüntetni pusztán választás útján.

Miközben a neoliberalizmus technokrata módszernek, „szakértelemnek” álcázza magát, valójában az osztálytársadalom egyik formája, amely kíméletlenül rátámad azokra, akik megpróbálnak lecsapni rá

– lásd, Jeremy Corbyn és Bernie Sanders jelöltségét is szabotálta a Munkáspárt és az amerikai Demokrata Párt.

Ráadásul se Corbyn, se Sanders nem próbált meg kitörni az ellenük forduló pártokból. Önpusztító és önmeghasonuló stratégiájukat az aktivisták többsége is támogatta. Érvelésük kísértetiesen hasonlított a sztálinisták „népfront” stratégiájára.

A népfrontpolitika, ahogyan azt Cutrone több helyen is kifejtette már, a harmincas években, különösen a spanyol polgárháborúban még sokak számára váratlan árulás volt a Szovjetunió részéről, a baloldal viszont azóta se bír felhagyni vele. Lényege, hogy nekünk, baloldaliaknak össze kell fognunk a polgári liberalizmus erőivel, ideiglenesen félre kell tennünk politikai céljainkat, különben a szélsőjobb előretörésével valami még rosszabb fog következni. A történelmi tapasztalat sorozatosan azt mutatja, hogy miután a baloldal felszámolja önmagát a népfrontban, később a „valami még rosszabb” így is, úgy is bekövetkezik, sőt, utólagosan egyértelművé válik, hogy azt csak a következetes antikapitalizmus lett volna képes elkerülni, vagy legalábbis megőrizni az alternatíva esélyét. Valahogy így történt ez Hochuli szerint Görögországban is:

„A nemzetközi baloldalon sokan voltak, akik – bár Ciprasz fehér zászlója miatt siránkoztak – »realista« érvekkel magyarázták, hogy Görögország kilépése az eurózónából és az EU-ból teljes káoszt jelentett volna, a legszegényebbek szenvedtek volna a leginkább, a Szirizát hibáztatták volna, amiből a szélsőjobboldal húzott volna hasznot, és így tovább. Görögország azonban pontosan ezt szenvedte el, még ha elnyújtottabb módon is.

A kilépés legalább távlatot kínált volna Görögországnak, lehetőséget arra, hogy ismét önálló nemzetté építse fel magát. És ami az internacionalisták számára döntő jelentőségű, képes lett volna láncreakciót elindítani. Biztosan nem lehet tudni, de mindenesetre nagyobb esélyt adott volna a változás lehetőségének. Cutrone jogosan idézi Lev Trockijt, amikor azt mondja: »azok, akik előre garanciákat követelnek, mondjanak le a forradalmi politikáról«. A probléma az, hogy az ezredfordulós baloldal nagy része lemondott róla. És ez a reformot is valószínűtlenebbé teszi.”

De legalább megpróbáltuk?

Cutrone szerint jellemző a baloldalra, hogy nem győzni akar, hanem a már elbukott elődei stratégiájára vágyakozik. Célja nem a világ megváltoztatása, hanem a halott baloldal újjáélesztése. Samuel Beckett híres idézetének megtestesítői: „Kezdd újra! Bukj újra! Bukj jobban!”

A baloldali populisták javára szól, hogy ők legalább valóban győzni akartak. Mégis elbuktak, bukásuknak pedig ára van.

A hatvannyolcas újbaloldal, amely ellenezte a bürokratikus jóléti államot, végül akaratlanul is hozzájárult a neoliberalizmus felemelkedéséhez. Az ezredfordulós baloldal, amely ellenezte a neoliberalizmust és állami beavatkozást követelt, akaratlanul is hozzájárult a protekcionista, államilag szervezett kapitalizmus reneszánszához.

A hatvannyolcas újbaloldal gyűlölte az óbaloldal intézményfetisizmusát; gyűlölte, hogy a spontán cselekvés igényét mindig fölülírták az óbaloldal intézményes érdekei. Tévedünk azonban, ha azt feltételezzük, hogy az ezredfordulós baloldal a spontaneitás és szervezettség közül az utóbbit választotta. Hochuli szerint nem kéne feladni egyiket sem:

„Az ezredesfordulós baloldal kudarca az volt, hogy egyikre se volt képes. Nem volt képes sem új politikai szervezetekbe hívni a tömegeket, akiket ideiglenesen megszólított, sem a válságos pillanatokban fellépni és vezetni, amikor a régi rend lerombolása (bárhogyan is, de) lőtávolságban volt.”

Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy vajon a magyar baloldal a baloldali populizmus bukott stratégiáját szerette volna újrajátszani? Karácsony Gergely 2019-es megválasztásakor már kapitulált a Sziriza, már koalíciót kötött a Podemos régi ellenségeivel, már vesztett Corbyn és Sanders. Az Új Egyenlőségen Kemény Bence már 2020-ban a baloldali populizmus haláláról írt.

Tudtuk, hogy Karácsony Gergely a neoliberális fordulatot végrehajtó „baloldali” elit megmentője, utolsó vigasza. Ennek ellenére lelkesedtünk érte. Nem mintha bűn volna lelkesedni, nem mintha ne reménykedhetne az ember a tökéletlenben. Már csak azért sem, mert a politikában csak olyan elveket lehet számonkérni, amiket valaki egyszer már meghirdetett, Karácsony pedig legalább baloldali elveket hirdetett.

Amikor viszont ráeszméltem, hogy Karácsony megválasztása sokaknak nem kompromisszum, nem köztes állomás, hanem maga a nagybetűs Cél – ez volt életem egyik nagy csalódása. Mégsem állíthatom, hogy ez a számomra önmagában nem túl kedves cél lényegtelen semmiség volt. Amint azt Hochuli is írja:

„A 2010-es években tömegek voltak az utcákon, lázadások történtek az urnáknál, és valószínűleg rosszabb helyzetben vagyunk, mint ahonnan indultunk. De mint mindig, az igazi katasztrófa az lenne, ha nem vonnánk le semmilyen tanulságot – vagy ha rosszat vonnánk le.”

Rosa Luxemburg, aki egyszersmind küzdött a rendszer-konform szociáldemokrata képviselők és a választási bojkottot hirdető ultrabaloldal ellen, egyszer úgy fogalmazott, „kritikai parlamentarizmusra” van szükség. Ergo, olyan parlamentarizmusra, amely tisztában van saját cselekvése korlátaival. Luxemburg „kritikai szakszervezetiséget” is sürgetett, amely tudja magáról, hogy nem a szakszervezeti forma a lényeg, hanem a szervezet milyensége. A szakszervezeti mozgalomban is lehet kooptálódni, nem csak a parlamentben. Luxemburgtól megtanulhatjuk, hogy a legnagyobb veszély nem a rossz cselekvés, hanem az önbecsapó cselekvő; az olyan cselekvő, akinek eszébe se jut, hogy ha tudná, mi működik, azt már betiltották volna. Mi, magyarországi ezredfordulós baloldaliak tudtuk, mi működött ideig-óráig máshol, és lemásoltuk azt… De nem ez volt a baj, hanem az, hogy más eredményt vártunk tőle.