Kétórás, hatórás, majd kétszer huszonnégy órás sztrájkot tartottak a sopronkövesdi Autoliv-gyár dolgozói az utóbbi hetekben, amelyek magas részvétellel, a dolgozók mintegy nyolcvan százalékos támogatásával zajlottak le. Amíg viszont a kétórás figyelmeztető sztrájkban részt vettek fülöp-szigeteki vendégmunkások is, addig a sztrájkot szervező szakszervezet beszámolói szerint a hatórás sztrájkhoz nem mertek csatlakozni, miután az őket közvetítő cég kitoloncolással fenyegette meg őket.

Amint a sopronkövesdi eset mutatja, nem a nyelvi és kulturális szakadékok lehetetlenítik el a vendégmunkások megszervezését, hanem a munkaerő-közvetítés intézménye, illetve az ebből fakadó kiszolgáltatottság, jogfosztottság az, ami a legfőbb gát. Alátámasztja ezt az is, hogy a „saját állományú” – nem a közvetítő cég, hanem a gyár közvetlen alkalmazásában álló – ukrán vendégmunkások csatlakoztak a hatórás sztrájkhoz.

A vendégmunkásokat közvetetten, munkaerő-kölcsönzőkön keresztül alkalmazzák, ami egyben azt is jelenti, hogy alkalmazóiknak nincsen indoklási kötelezettségük elbocsátás esetén. Ezért aztán ha a vendégmunkások csatlakoznak egy sztrájkhoz, a sztrájkot követően könnyedén megszabadulhat tőlük a de facto munkáltatójuk: a gyárnak elég csupán jelezni a közvetítő cég felé, hogy többé nem kíván „kölcsönözni” bizonyos embereket.

A munkaerő-közvetítés intézménye egyébként nem csak a vendégmunkásokat, a magyar kölcsönzős munkavállalókat is kiszolgáltatja a munkáltatóknak. Magyar származású kölcsönzős munkavállalókat is el szoktak bocsátani sztrájkban való részvételért, elbocsátásuk valódi indokát még a bíróság sem köteles kivizsgálni.

A kölcsönzős vendégmunkásokra plusz terhet ró, hogy őket az indoklás nélküli elbocsátással egyszerre haza is tessékelhetik.

Jogi értelemben tehát felesleges volt a Sopronkövesden dolgozó fülöp-szigeteki vendégmunkások kitoloncolással való fenyegetése, hiszen a vendégmunkások jogi státusza önmagában hordozza ezt a fenyegetettséget. Ezért valószínűleg ez „a fenyegetés” egyszerre volt „felvilágosítás” is a vendégmunkások jogairól Magyarországon, vagyis emlékeztető arról, hogy ilyenek nem léteznek.

További nehézséget jelent, hogy bár tagjai lehetnek a vendégmunkások a szakszervezetnek, a törvény értelmében a kollektív szerződés nem vonatkozhat sem a magyar, sem a vendégmunkás kölcsönzős munkavállalókra.

Tekintve, hogy a ma működő szakszervezetek tevékenysége a kollektív szerződésről való tárgyalásban csúcsosodik ki, kérdés, milyen szolgáltatást kívánnak így egyáltalán nyújtani a kölcsönzésben álló vendégmunkásoknak, túl azon, hogy a szavak szintjén képviselik őket.

A vendégmunkások tényleges képviselete érdekében a kölcsönző céggel is kollektív szerződést kellene kötni, fennáll azonban annak a veszélye, hogy amint erre kísérlet történne, a munkáltató azonnal átállna egy másik közvetítő céghez. De az ilyesmi már csak azért sem tudna egykönnyen megvalósulni, mert a folyamatban épp a munkaerő-közvetítés értelme, a jogfosztás veszne el.

A másik lehetőség, hogy ha már egyszer a kollektív szerződésben nem tudnak jogokat kieszközölni a vendégmunkásoknak, akkor jogi segítséget nyújtanak a szakszervezeti tagdíjért cserébe, amint azt például a Vegyipari, Energiaipari és Rokon Szakmákban Dolgozók Szakszervezete (VDSZ) is ígéri. Ez a stratégia viszont semmilyen proaktív részvételt, szakszervezet és vendégmunkás közti élő kapcsolatot nem feltételez, csupán annyit, hogy kiosztanak néhány brosúrát a vendégmunkás alig létező jogairól, és ismertetik a jogsegély számot. Az efféle szolgáltatói szakszervezeti modellt vendégmunkások „megszervezésének” hívni túlzás.

A valódi alternatíva az lenne, ha a szakszervezetek nem csak a kollektív szerződés megtárgyalására korlátoznák tevékenységeiket, hanem a jogi képviseleten túl valódi szervezői munkát is végeznének: közösséget kovácsolnának az egymástól elidegenedett munkások közt, bevonnák őket a döntéshozatal egyes részeibe, és nem csak a csekély számú jogaikra hívnák fel a figyelmüket, hanem a munkásmozgalom történelmére is. Ehhez hasonló munkát azonban a szakszervezetek nemhogy a vendégmunkások érdekében nem végeznek, de még a magyarországi munkások esetében is ritkán, ha egyáltalán. Pedig csak az ilyen típusú szervezés lenne képes igazán áthidalni a vendégmunkások és a helyi dolgozók közti szakadékot.

A vendégmunkás-ellenesség és a rasszizmus abból táplálkozik, hogy a helyi dolgozók saját „lecserélhetőségüket” látják a vendégmunkásokban, akiknek kiszolgáltatottságával ők nem tudnak, és nem is kívánnak versenybe szállni. A helyi dolgozók idegengyűlölete mögött tehát egy reális alapokon álló gazdasági szorongás bújik meg, amely irracionális formában, rasszizmusban tör felszínre.

Ezt az alapvető érdekellentétet meg lehet törni, sőt, szükségszerűen meg is törik maguk a dolgozók egy-egy sztrájkhelyzetben. Lásd, a sopronkövesdi Vasas szakszervezet titkára, Marsitsné Horváth Marianna is arra hívta fel korábban a figyelmet, hogy az Autoliv dolgozói közötti spontán szolidaritás „nem nemzeti alapú”.

Jean-Paul Sartre is felfigyelt arra egyik esszéjében, hogy a sztrájk során elsődlegessé válik a dolgozói öntudat és másodlagossága az etnikai identitás. Az 1972-es esszé megírásakor a nemzetközi munkásmozgalom már haldoklott, Sartre viszont a sztrájk jelenségében még képes volt felfigyelni a munkásmozgalom letűnőben lévő elvére, a nemzetközi szolidaritásra.

Ha hihetünk Sartre-nak, akkor ez az elv azért nem tud szárba szökenni, mert nagyon kevés sztrájk zajlik Magyarországon, és a meglévőket is hamar lezárják. A kortárs baloldal ezért kénytelen-kelletlen a szakszervezeti apparátus szervezési elvében keresi ezt a letűnt elvet, és nem a spontán sztrájkmozgalomban. Pedig a kettő nem mindig vág egybe; a dolgozók sokszor hamarabb és tovább sztrájkolnának, mint a szakszervezeti apparátus.

Kiemelt képünk illusztráció.