Egy sípszó törte meg az autó monoton zaját, ahogy az M1-es autópálya kedd délutáni forgatagában suhantunk Budapest irányába, napra pontosan tizenhárom évvel ezellőtt.
A sípszót senki más nem hallotta. Az első kétségbeeséstől vezérelve lehúzódtam a leállósávba.
“Nem tudom, mi van, de picit várunk.” – mondtam a többieknek, miközben éreztem, hogy egyre jobban szédülök.
“Szerintem szállj ki, levegőzz egyet, az jót tesz.” – jött egy hang a hátsó ülés felől, és én így is tettem. De az autótól már nem tudtam eltávolodni. Elveszett a bal oldali mozgáskoordinációm és az egyensúlyérzékem, a fejemben pedig olyan nyomást éreztem, amivel még soha életemben nem találkoztam.
Az anyósülésre szálltam vissza. Éreztem, hogy esélyem nincs vezetni, és az utasaim életével sem játszhatok. Valami nagy gáz van. Mire a kórházhoz értünk, már kétszer, vagy talán háromszor is összehánytam magam és az autót is, a fejemben hasogató fájdalom pedig kezdett elviselhetetlenné válni.
“Inkább lőjetek le, csak legyen már vége!” – gondoltam, de hogy ebből mi ment ki szavak szintjén, arról már fogalmam sincsen. Valószínűleg csak annyi, hogy válaszolgattam az orvos rutin kérdéseire, hogy tudom-e, hogy hívnak, hány éves vagyok, és hol vagyunk most. Tudtam. Nem veszítettem el az eszméletemet, de azt kívántam, bárcsak megtörtént volna.
Életem legnehezebb és legfárasztóbb éjszakája következett. Végig magzatpózban gubbaszottam az ágyon, 15-20 percenként hánytam, amíg volt mit – utána már csak öklendeztem.
A másnap délelőtti MR vizsgálat három elhalt részt mutatott ki az agyamban. Elzáródásos stroke, aminek az oka ismeretlen maradt.
És ezért nagyon hálás vagyok.
Nem volt mire mutogatnom, így magamba néztem, és hosszú önismereti úton eljutottam oda, hogy megértsem, mit csesztem el az életemben. Hogy mi az én részem a történetben: minden.
A felelősségvállalás fekete vagy fehér – nem a szivárvány spektrumán mozog. És onnantól, hogy kiléptem az áldozatszerepből, rájöttem, hogy a stroke volt a lehető legjobb dolog, ami történhetett velem.
Nem voltam az utamon. Azt hittem, hogy igen, de belül mélyen háborgott a lelkem. És én ezt éreztem. Éreztem, csak elnyomtam erővel, magyarázatokkal és kifogásokkal. Mert azt hittem, erről szól az élet.
13 évvel ezelőtt még nem voltak olyan bölcs tanítóim, mint most Lord, Gertrúd és Gréta. Még egyedül vívtam meg a csatáimat – mert még abban a tudatban éltem, hogy csatákat kell vívnom. Pedig – most már Tőlük tudom – elég lett volna egyszerűen csak szeretnem önmagam.
Egy sípszó törte meg az autó monoton zaját 13 évvel ezelőtt. És ezt azért meséltem el, hogy sípszó legyen mindazok számára, akik monoton tempóban menetelnek a halálba.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.