Recep Tayyip Erdogan török elnök talán az utolsó pillanatban rántotta el a szakadék előtt a kormányt, és novemberben gazdaságpolitikai fordulatot hirdetett meg. Erdogan Elnököt nagy túlélőnek tartják, aki a kritikus pillanatokban a hatalom kézbentartásáért eddig mindig meghozta a szükséges intézkedéseket. Mostani felismerése talán azért tarthatott ilyen sokáig, mert a konfliktus családi drámával forrott össze, hisz 2014 óta az ország legfőbb gazdasági vezetője Berat Albayrak volt, aki 2004 óta Erdogan lányának a férje.
A 2010-es évek közepe felé Erdogan körül fokozatosan lemorzsolódtak a hitelesnek számító gazdaságpolitikusok, és az Elnök egyre inkább csak a vele egyetértő emberekkel vette körül magát. A 2016-os puccskísérlet után fokozódott a paranoia, ez a folyamat még jobban begyorsult, így lett központi figura Albayrak is, aki 2018-ban került csúcspozícióba. A helyzet nem volt irigylésre méltó. Miközben a világ legtöbb országában rekord alacsony inflációs rátákat láthattunk, Törökország folyamatosan azon küszködött, hogy legalább kétszámjegyű ne legyen a pénzromlási ütem. A jegybanki függetlenség maradéka az elnöki rendszer centralizációjával párhuzamosan teljesen megszűnt. A jegybank állandóan azzal bűvészkedett, hogy a hivatalos alapkamat emelése nélkül hogyan tudna szigorítani valamit a monetáris kondíciókon, ugyanis az elnök az alapkamatemelést egyszerűen nem fogadta el. 2019-ben aztán az általános globális kamatcsökkentési ciklusból Törökország is kivette a részét. Folyamatos devizagyengülés ellenére hatalmas kamatvágások következtek.
Az emelkedő infláció mellett durván negatív lett a reálkamat, ami a múltbeli tapasztalatok alapján sose jelent jót Törökországban. A növekedés élénkítésére Erdoganék megint felpörgették a belföldihitelezést, ami egyúttal azt jelenti, hogy belső források hiányában megugrik a külső finanszírozási szükséglet. A devizagyengülést magasabb kamatok hiányában Albayrak utasítására devizapiaci intervencióval próbálta meg visszafogni a jegybank. 2020 végére gyakorlatilag elégették a tartalékot, közben a líra két év alatt 60 százalékot gyengült. A gazdasági szereplők, a lakosság és a vállalatok egy percig nem hittek az albayrak-i gazdaságpolitikában, és a török líra megtakarításaik konvertálásával válaszoltak. Az elmúlt évek során jelentősen megugrott az arany és a dollár megtakarítások szerepe. Az arany betétek súlya például a teljes betétállományon belül két év alatt több mint négyszereződött.
Erdogan novemberben szánta el magát a teljes fordulatra. Nagy kérdés, hogy miért nem lépett korábban, miért hagyta, hogy a török GDP 15-20 százalékát jelentő tartalékok a füstbe menjenek? Ali Babacan korábbi gazdasági miniszter szerint Erdogan valószínűleg tudott a hiábavaló intervenciókról, de ha esetleg nem tudott volna róluk, akkor az ugyanolyan súlyos rendszerszintű problémát jelez. Albayrak végül „lemondott", jöttek az új, a piac szemében is hiteles vezetők, és Erdogan is hirtelen piacbarát nyilatkozatokba kezdett. Kérdés, azonban, hogy mennyire lesz tartós a váltás. A központosított elnöki rendszer maradt, így minden továbbra is Erdogan szeszélyétől függ. A gazdasági helyzet nem rózsás, novemberben az éves infláció 14% volt. A devizatartalékokat csak kínkeservesen, lassan lehet majd visszaépíteni, amiben nem segít, hogy a Covid járvány óta hatalmasat zuhant az ország fontos bevételi forrást jelentő turizmus. Törökország továbbra is több fronton katonai konfliktust vállal a régióban, ami jelentős kiadásokkal jár. Az új gazdasági vezetés, talán visszaépítheti a bizalmat, ha hagyják dolgozni. A török kamatok jelenleg magasnak számítanak, még feltörekvő piaci viszonylatban is, ami lassan visszacsalogathatja a külföldi befektetőket. Érdemes lesz nézni, hogy miként reagál majd a lakosság és a belföldi vállalati szektor. Egyelőre a legfrissebb adatok szerint kicsit alábbhagyott az aranyfelhalmozás és dollárba menekülés, ahhoz azonban biztos többre lesz szükség, hogy a lakosok visszaváltsanak lírára.
(A cikk eredetileg a Világgazdaság 2020. december 4-i számában jelent meg.)
